Lyotard 1972-ben találkozott Jacques Monoryval, és az akkor megjelent, róla szóló szöveg volt az első, amelyet Lyotard a kortárs művészetnek szentelt a Discourse, Figure óta. Lyotard plasztikai művészetek iránti érdeklődése tehát teljes mértékben beleillik politikai érdeklődésének keretébe.
A művész-főszereplő a Lyotardot lenyűgöző, visszatérő motívumokat állítja színpadra: a tetthely, a revolver, a nő, az áldozat, a gleccserek, a sivatagok, a csillagok. A Monoryról szóló esszék hangulata „kaliforniai”. Monory képzeletbeli repertoárja jóval túlmutat a modernitás mesterein, és inkább egy „modern kortárs szürrealizmusnak” felel meg.”.
Lyotard és Monory egyaránt az „amerikanizálódás dilemmáját” éli meg, azt az Amerikát, amelyet a mozi, a divat, a regények, a zene képvisel. Lyotard és Monory végül ebben a légkörben idézi fel a másság legfőbb tapasztalatát: a vágyat és a félelmet, az ujjongást és a mélységes rossz közérzetet.
Monory plasztikus univerzuma és Lyotard esztétikai meditációi tökéletes szimbiózisban élnek. Sarah Wilson utószava alaposan felvázolja egy barátság történetét és egyúttal a hetvenes évek szellemi és művészeti légkörét is.
© Book1 Group - minden jog fenntartva.
Az oldal tartalma sem részben, sem egészben nem másolható és nem használható fel a tulajdonos írásos engedélye nélkül.
Utolsó módosítás időpontja: 2024.11.13 21:05 (GMT)