Sajnálom az olvasót: A stílusos írásról

Olvasói vélemények

Suzanne McConnell „Pity the Reader” című könyve Kurt Vonnegut írással kapcsolatos tanításait tárja fel anekdoták, idézetek és az életéből vett betekintések kombinációján keresztül, egyedülálló perspektívát kínálva az írók és Vonnegut-rajongók számára egyaránt. Míg sok olvasó éleslátónak és inspirálónak találja, néhányan megjegyzik, hogy hiányoznak belőle a gyakorlati írói tanácsok, és csalódást okozhat azoknak, akik strukturált útmutatást keresnek.

A könyvet dicsérik szórakoztató és magával ragadó stílusáért, amely tele van Vonnegut szellemességével és bölcsességével. Az olvasók nagyra értékelik a személyes anekdotákat, az értékes meglátásokat, és azt, ahogyan McConnell zökkenőmentesen vegyíti az életrajzot az írói tanácsokkal. Vonnegut előtt való elragadó tisztelgésnek tartják, ami a rajongók számára is élvezetessé, a pályakezdő írók számára pedig hasznossá teszi a könyvet.

A kritikusok rámutatnak, hogy a könyvből hiányoznak a gyakorlati írói tanácsok, egyesek szerint ismétlődő és hosszú idézetekkel teletűzdelt. Egyes olvasók inkább egy hagyományosabb írói útmutatót vártak, nem pedig az életrajz és a filozófia kombinációját, ami csalódást okozott. Emellett a hangoskönyv narrációja is negatív visszajelzéseket kapott, egyesek szerint a narráció reszelős volt.

(69 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Pity the Reader: On Writing with Style

Könyv tartalma:

Kurt Vonnegut szerette mondani: „Egy művészeti forma gyakorlása a lélek növekedésének egyik módja”. Miután ezt mondta, szilvaarcot vágott az ajkaival, mert mennyire fontosnak tartotta ezt a gondolatot. A Pity the Reader ennek a gondolatnak a megtestesítője, egy könyv az írásról és az életről, és arról, hogy a kettő miért tartozik össze. A könyv ritka fotókat és reprodukciókat tartalmaz, Vonnegut saját szavaival számol be arról, hogyan lett író, és miért fontos ez, valamint eddig el nem mondott történeteket Vonnegut tanárától és barátjától, illetve Vonnegutról.

Kiderül, hogy tanárként a végletekig nagylelkű volt a diákok írásaival kapcsolatban, sajátos, kissé meggyötört és mindig kreatív, és itt, ebben a könyvben ez a portré válik a kapunkká ahhoz, hogy jobban megismerjük Kurt Vonnegutot mint embert, mint eddig bármikor.

Vonnegut elmeséli, hogy a kedvenc műve a gyermekei „eddigi” alkotásai közül az a levél, amelyet a lánya, Nanette írt egy elégedetlen vendégnek, miután megkínzott egy új pincérnőt az étteremben, ahol éppen akkor kezdett dolgozni, majd megosztja velünk a levelet. Ezzel illusztrálja első írói szabályát: „Keress egy olyan témát, ami érdekel”. Ez a könyv tele van ilyen ritka, bensőségesen tanulságos pillanatokkal, és ezek összeadódnak valami különlegessé. Valóban sajnálom az Olvasót.