Sebastio Salgado. Exodus

Olvasói vélemények

A könyv a kitelepített emberek erőteljes és érzelmes fotódokumentációja, amely Sebastiao Salgado fotós kivételes tehetségét mutatja be. A kritikusok dicsérik a képek minőségét és érzelmi hatását, amelyek mély igazságokat közvetítenek az emberi állapotról. Néhányan azonban kritizálják, hogy a könyv egy korábbi mű újranyomása, és megjegyzik, hogy nem felel meg a Salgado korábbi projektjei által támasztott elvárásoknak.

⬤ Kiváló fotográfia
⬤ mélyen megindító és erőteljes témák
⬤ kiváló minőségű nyomtatás
⬤ lenyűgöző történetmesélés a képeken keresztül
⬤ elengedhetetlen a fotózás szerelmeseinek és a társadalmi kérdések iránt érdeklődőknek
⬤ nagyszerű kiegészítője bármely könyvtárnak.

⬤ Néhányan talán kevésbé találják lenyűgözőnek Salgado más munkáihoz képest
⬤ ez egy korábbi könyv, a Migrations (Vándorlások) újranyomása
⬤ néhány fotó két oldalra nyúlik, ami némi kellemetlenséget okozhat.

(43 olvasói vélemény alapján)

Könyv tartalma:

Majdnem egy generáció telt el azóta, hogy Sebasti o Salgado először publikálta az Exodus című könyvet, de a benne elmesélt történet, amely az embereknek a világ körül zajló, feszült mozgásáról szól, 16 év alatt alig változott. A nyomó és húzó tényezők ugyan változnak, a konfliktusok középpontja Ruandából Szíriába helyeződik át, de az otthonukat elhagyó emberek ugyanazt a történetet mesélik: nélkülözés, nélkülözés, nehézségek és a remény csillanása, egy nagy lelki és fizikai fáradsággal járó út mentén.

Salgado hat évet töltött a migráns népek körében, több mint 35 országot látogatott meg, hogy dokumentálja a kitelepítéseket az utakon, a táborokban és a túlzsúfolt városi nyomornegyedekben, ahol az újonnan érkezők gyakran kötnek ki. Projektje kiterjed az Egyesült Államokba érkező latin-amerikaiakra, az egykori Szovjetuniót elhagyó zsidókra, az Albániába menekülő koszovóiakra, a ruandai hutu menekültekre, valamint a Földközi-tengeren keresztül Európába igyekvő arabok és szubszaharai afrikaiak első "hajóembereire". Képein azok szerepelnek, akik tudják, hová mennek, és azok is, akik egyszerűen csak menekülnek, megkönnyebbülve, hogy életben vannak és nem sérültek meg annyira, hogy elmeneküljenek. Az arcok, amelyekkel találkozik, méltóságot és együttérzést mutatnak a legkeservesebb körülmények között, de az erőszak, a gyűlölet és a kapzsiság sokszorosan elpusztított nyomát is.

Salgado a részletek és a mozgás különleges érzékével megragadja a vándormozgalom szívbemarkoló pillanatait éppúgy, mint a tömeges áramlást. Ott vannak a megrakott teherautók, a zsúfolt hajók és a felhős horizontig húzódó táborok, és ott van az apró, bekötözött láb, az ujjlenyomat egy lapon, a határőrrel folytatott interjú, az anya mellére szorított batyu és csecsemő. A migránsjelenség méreteit hangsúlyozva Salgado a rá jellemző humanizmussal a túlnyomó számok között is érvényesíti a személyes történetet. A televíziós felvételek vagy az újságok szalagcímei alá szorított tömegek homályos arcaival szemben itt az egyéni identitás portréit találjuk, még az elveszett föld, az otthon és gyakran a szeretteink szakadékában is.

Salgado ugyanakkor a migránsok helyzetének közös, globális tapasztalatként való közös voltát is kijelenti. Nézőit nem egyszerűen a menekültek és száműzöttek szenvedésének szemlélőiként, hanem a migrációs jelenséghez hozzájáruló társadalmi, politikai, gazdasági és környezeti változások szereplőiként szólítja meg. Miközben a görög és olasz partoknál felbukkanó csónakok a második világháború óta nem látott tömegmozgalomhoz hasonló migrációt hoznak Európába, az Exodus nemcsak fokozott tudatosságra, hanem felelősségre és elkötelezettségre is felszólít bennünket. A sebhelyes testek, a forró aszfalton álló több száz mezítelen láb láttán nem az a feladatunk, hogy együttérzéssel nézzük, hanem - Salgado saját szavaival élve -, hogy viselkedésünket az "együttélés új rendje" szerint alakítsuk.