A filozófia vigasztalása

Olvasói vélemények

Boethius „A filozófia vigasztalása” című könyve a dicsérő és a kritikai visszajelzések egyvelegét kapja. Sok olvasó értékeli a filozófiával, az igazságossággal és az emberi állapottal kapcsolatos mély témáit, kiemelve inspiráló jellegét és aktualitását még évszázadokkal a megírása után is. Néhányan azonban kihívást jelent az olvasása összetettsége, a fordítási problémák és a gyártási minőséggel kapcsolatos aggályok miatt.

Mély filozófiai meglátások, időtlen bölcsesség, klasszikusnak tekinthető, inspiráló, jól artikulált, jó fordítás, jelentős történelmi kontextust kínál, a boldogság és a szenvedés témáit érinti.

Nem könnyű olvasmány, fordítási nehézségek, nyomdai minőségi problémák, kötészeti problémák, talán csak a filozófia vagy a vallási témák iránt érdeklődők számára talál visszhangra, a modern olvasók számára potenciálisan nem meggyőző.

(32 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Consolation of Philosophy

Könyv tartalma:

Szent Anicius Manlius Severinus Bo thius, közismert nevén Boethius (Kr. u. 477-524) római szenátor, konzul, magister officiorum és filozófus volt a 6. század elején. Körülbelül egy évvel azután született, hogy Odoacer letaszította az utolsó római császárt, és Itália királyává nyilvánította magát. Boethius Nagy Theodorik osztrák király alatt lépett közszolgálatba, aki később, 524-ben börtönbe vetette és kivégeztette őt a megdöntésére irányuló összeesküvés vádjával. Börtönben töltött ideje alatt Boethius megírta a Filozófiai vigasztalás című filozófiai értekezését, amely a szerencséről, a halálról és más kérdésekről szól, és a középkor egyik legnépszerűbb és legnagyobb hatású művévé vált. Számos kézikönyv szerzőjeként és Arisztotelész fordítójaként a klasszikus antikvitás és az azt követő évszázadok közötti legfőbb közvetítőjévé vált.

A Filozófiai vigasztalás Kr. u. 523-ban íródott, amikor Boethius egyéves börtönbüntetését töltötte, miközben a Nagy Theodorik osztrák király által elkövetett állítólagos árulás bűntette miatt bírósági tárgyalásra - és végül kivégzésre - várt. Boethius a hatalom csúcsán állt Rómában, a magister officiorum rangos tisztségét viselte, és árulás miatt bukott meg. Ez az élmény ihlette a szöveget, amely arról elmélkedik, hogyan létezhet a rossz egy Isten által kormányzott világban (a teodícea problémája), és hogyan érhető el mégis a boldogság a szeszélyes szerencse közepette, miközben a boldogság és Isten természetéről is elmélkedik. A művet úgy jellemezték, mint "a börtönirodalom messze legérdekesebb példáját, amelyet a világ valaha látott".

Gyakran feltételezik a kereszténységgel való kapcsolatot, pedig a műben nem történik utalás Jézus Krisztusra, a kereszténységre vagy más konkrét vallásra, kivéve néhány burkolt utalást a páli szentírásra, például a 4. könyv 3. fejezetének kezdő sorai és az 1Korinthus 9:24 közötti szimmetriát. Istent azonban nemcsak örök és mindentudó lényként, hanem minden Jó forrásaként is ábrázolják.

Boethius úgy írja meg a könyvet, mint egy beszélgetést közte és a Filozófusnő között. Lady Philosophy azzal vigasztalja Boethiust, hogy a hírnév és a gazdagság múlandóságáról ("senki sem lehet igazán biztonságban, amíg Fortuna el nem hagyja"), valamint az elme dolgainak végső felsőbbrendűségéről beszél, amelyet ő az "egyetlen igazi jónak" nevez. Azt állítja, hogy a boldogság belülről fakad, és hogy az erény az egyetlen, amivel az ember igazán rendelkezik, mert azt nem veszélyeztetik a szerencse viszontagságai. (wikipedia.org)