Az irónia esete

Olvasói vélemények

A könyv az olvasók véleményének keveredését mutatja be. Míg egyesek szerint gazdag és lebilincselő értekezés az iróniáról, a filozófiáról és a humorról, mások szerint túlságosan akadémikus és pedáns, és hiányzik belőle az irónia mindennapi életben és a humorban való, elvárt feltárása.

A könyv elgondolkodtató, gazdag meglátásokkal szolgál, jól csomagolt és jó állapotban van. A filozófia és a humán tudományok iránt érdeklődők értékelik.

Sok olvasó túlságosan akadémikusnak és pedánsnak találja, hiányolja az irónia általuk várt gyakorlati alkalmazásait. Inkább ezoterikus vitákkal foglalkozik, mint az irónia átélhető vagy humoros példáival.

(5 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

A Case for Irony

Könyv tartalma:

2001-ben a Vanity Fair kijelentette, hogy az irónia kora lejárt. Joan Didion azon kesergett, hogy az Egyesült Államok Barack Obama korában "iróniamentes zónává" vált.

Jonathan Lear 2006-ban megjelent Radical Hope című könyvében Amerika szívébe nézett, hogy megkérdezze, hogyan rendelkezhetnénk, ha úgy éreznénk, hogy életmódunk a végéhez közeledik. Itt egy csapat filozófust és egy pszichoanalitikust mozgósít, hogy ismét radikális utat kovácsoljon a jövőbe, azzal érvelve, hogy irónia nélkül nem lehetséges valódi emberi élet. Az emberré válást nem szabad természetesnek venni, írja Lear.

Ez olyasvalami, amit elérünk, amit elsajátítunk, és Kierkegaard-hoz és Platónhoz hasonlóan Lear is azt állítja, hogy az irónia az egyik alapvető eszköz, amit ehhez használunk. Lear és a szókratészi dialógus résztvevői számára az irónia nem arról szól, hogy hűvösnek és távolságtartónak kell lenni, mint egy Woody Allen-film szereplőjének.

Ezt, ahogy Johannes Climacus, Kierkegaard egyik álneves szerzője fogalmaz, "csak a tanársegédek vállalják". Ehelyett ez egy megújított elkötelezettség a komoly élet mellett, hogy megtapasztaljunk minden olyan zavart, amely kizökkent minket megszokott módszereinkből, hogy az életre hangolódjunk, annak minden viszontagságával együtt.

Bár az évszázadok során sokan másképp érveltek, Lear azt állítja, hogy érzéseink és vágyaink a rend felé hajlanak, egy olyan struktúra felé, amelyet az irónia felráz, hogy meglássunk. Lear beszélgetőpartnereivel folytatott eszmecseréi megerősítik állításait, miközben gyakorló pszichoanalitikusként szerzett tapasztalatai érzelmileg megragadó dimenziót adnak annak, amiről szó van - az iróniával való együttélés pszichés költségeinek és hasznának.