Táncoló arabok

Olvasói vélemények

A Sayed Kashua által írt Dancing Arabs egy fiatal arab-izraeli férfi életét tárja fel, aki identitásával küzd, miközben az izraeli kisebbségként való élet bonyolult körülményei között navigál. A regény sötét humorral, megrendítő pillanatokkal, valamint a családi és kulturális konfliktusok őszinte vizsgálatával vegyül, bár néhány olvasó a cselekményt zavarosnak, a karakterek fejlődését pedig hiányosnak találta a regény második felére.

A könyvet dicsérik az arab-zsidó kapcsolatok őszinte és humoros ábrázolásáért, a család dinamikájának átélhetőségéért és az identitás egyedi szemléletéért egy konfliktusokkal teli társadalomban. Sok kritikus nagyra értékelte Kashua írói stílusát, a lebilincselő korai elbeszélést és a könyv érzelmi mélységét. A regényt elgondolkodtató és az izraeli arabok életébe való betekintést nyújtó jellege miatt jegyezték meg.

A kritikák között szerepel a zavaros és összefüggéstelen cselekmény, különösen a második felében, és néhány olvasó csalódottságát fejezte ki a karakterfejlődéssel és az egyértelmű válaszok hiányával kapcsolatban. Többen úgy találták, hogy az írásmód lapos vagy minimális, és valószínűleg nem képes mélyebb jelentéstartalmakat közvetíteni. Néhány olvasó úgy érezte, hogy a befejezés gyenge és nem kielégítő.

(39 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Dancing Arabs

Könyv tartalma:

A humorral és iróniával átszőtt képregény, a Dancing Arabs középpontjában egy szegény arab faluból származó fiatal fiú áll, aki véletlenül ösztöndíjat kap egy zsidó bentlakásos iskolába, és az ebből fakadó kizökkenés és elidegenedés, amikor szembesül a lehetetlennel: azzal, hogy két, köztudottan összeegyeztethetetlen világ között kell lavíroznia.

Névtelen elbeszélőnk/antihősünk gyerekként a családjával együtt a nagymamájánál él. Nagymamája és apja állandóan a földjük jelentőségét sulykolják belé: amikor oly sokan elmenekültek vagy eladták a sajátjukat, ők kitartottak. „Jobb meghalni a földedért harcolva, mint elajándékozni.”.

Minden este, miután a testvérei elaludtak, bemászik az ágyba a nagymamájához, aki a legfőbb vigasz- és védőforrása. Egyik este elmondja neki, hol van a titkos szekrény kulcsa, és ha meghalna, meg kell találnia a kék zsákban lévő összes halálos felszerelést. Ettől kezdve paranoiásan rohan haza minden nap a szünetben, hogy megnézze, meghalt-e a nagymama. Egyik nap odaér, és a lány nincs ott, ezért kinyitja a szekrényt, és kihúzza a dobozt. Csak törülközőket és néhány mekkai szappant talál, de aztán észreveszi a bőröndöt bélelő régi újságban az apja fényképét, és néhány képeslapot az apja kézírásával. A nagymamája sürgetésére elmondja neki az újságkivágásokat: az apja mindig is „a legjóképűbb és a legokosabb” volt Tirában, amíg politikai tevékenysége (pl.: egy iskolai menza felrobbantása) miatt börtönbe nem került. A nagymama minden héten meglátogatta a fiát, leveleket írt a polgármesternek, bárkinek, aki esetleg segíthetne a fiának. Amikor évekkel később kiengedték, politikailag aktív maradt, tisztelte Nasszer egyiptomi elnököt, és egy időre belépett a kommunista pártba.

A fiatal elbeszélő egyáltalán nem hasonlít az apjára, aki "nem érti, hogy a bátyáim és én hogyan jöttünk ki úgy, ahogy. Még zászlót sem tudunk húzni. Azt mondja, hogy nálunk kisebb gyerekek járkálnak az utcán, és azt éneklik, hogy 'P-L-O----Israel NO', ő pedig kiabál velünk, hogy még azt sem tudjuk, mit jelent a PLO". Egyáltalán nem politikai indíttatású, a fiú semmit sem tud a nemzeti identitásról; egyszerűen csak túl akar lenni az iskolai napon anélkül, hogy a tanára megpofozná.

Kiválóan teljesít az iskolában, és a családja arról álmodik, hogy mire leérettségizik, saját államuk lesz, és ő pilóta vagy bíró lesz. Egy nap az igazgató elmondja neki, hogy a zsidók nyitnak egy iskolát tehetséges diákoknak, és felvesznek néhány arab gyereket is. Felveszik, és az apja felhördül örömében - ez jobb életet jelent majd a fiának és az egész családjának.

Az átmenet az iskolában nagyon durva. A többi diák gúnyolódik azon, ahogyan beszél és eszik. Az első iskolai szünetben, amikor a buszon hazafelé tart Tira-ba, néhány katona kiszúrja és leszedi a buszról. Megalázva folytatja hazafelé az útját, de még két buszról is leszáll, mert attól fél, hogy ismét kikérdezik. A Ben Gurion repülőtéren köt ki, ahol az apjának kell érte jönnie. Egész úton hazafelé sír, és azt mondja, hogy soha többé nem megy vissza. Az apja kigúnyolja a könnyeit és a gyengeségét, és azt mondja neki, hogy nincs más választása - ez az egyetlen esélye, hogy kiszabaduljon a tirai élet korlátai közül. (Az apa és fia közötti kötélhúzás a regény során végig folytatódik, az apa a fiára hárítja reményeit és törekvéseit, valamint vereségeit és csalódásait. )

Visszamegy az iskolába, de csak miután eldöntötte, hogy soha többé nem fogják arabként azonosítani. Szakértője lesz a hamis identitás felvállalásának: leborotválja a bajuszát, megtanulja, hogyan kell héberül kiejteni, mint a zsidók, új ruhákat vesz, és csak héber zenét kezd hallgatni. Hamarosan beleszeret Naomiba, az egyik zsidó osztálytársába. Az elesett katonák emléknapján az elbeszélő nem áll fel a csend pillanatában, és Naomi, akinek az apja harc közben halt meg, nem hajlandó beszélni vele. Végül Naomi bevallja, hogy ő is szereti őt, és egy időre a nézeteltéréseik ellenére együtt vannak. A nő beavatja őt a mozi és az éttermek új világába, és először tanulja meg, hogy a cionizmus egy ideológia, nem pedig egy szitokszó; hogy a nagynénjét menekültnek hívják; hogy az arabokat Izraelben kisebbségnek nevezik; megtanulja, mit jelent a nemzeti haza és mit az antiszemitizmus.

Ahogy közeledik az utolsó ciklusa vége, állandóan fáradt és szédül, nem tud aludni vagy enni. Tudja, hogy Naomival szakítaniuk kell, amikor vége az iskolának. Egy nagy vizsga előtti este bevesz egy üveg tablettát, és a kórházban köt ki. Az apja jön, és "azt a zsidó kurvát" okolja. Rövid lábadozás után a Héber Egyetemen találja magát. Az iskolában Naomi nyomába ered, de a lány kerüli őt. Nem jár többé órákra - korlátlan buszbérletét arra használja, hogy walkmanjét hallgatva órákon át járja Jeruzsálem utcáit. Így ismerkedik meg Samiával, egy arab diáklánnyal, aki egy nap megkérdezi tőle az utat a Hadassza kórházba; ő maga viszi oda, és ettől kezdveeeeee egy párt alkotnak. Négy évvel később úgy dönt, itt az ideje, hogy összeházasodjanak. Ő és a felesége is izraeli állampolgárok, és jól tudnak héberül, de az elbeszélő, az elveszett fiú, nem tud hová visszamenni, miután megtapasztalta a csábító izraeli élményeket, amelyekből őt kitiltották. Feleségével Beit Tsefafa arab negyedébe költözik, ahol senkit sem ismernek. Hamarosan tombolni kezd a második intifáda - az elbeszélő "háborúnak" nevezi. Erősen inni kezd. Az apját hibáztatja optimizmusáért, a hitéért, hogy minden jóra fordul majd számukra, hogy az internátusba járása majd változtat valamit.

Céltalansága és önutálata egyre mélyül és spirálba fordul: eltávolodik a feleségétől, iszik, arról fantáziál, hogy szeretőt vesz magának, és minden kudarcával foglalkozik. Önpusztító homályán keresztül elhatározza, hogy mindent rendbe hoz - feleségével békésen, kanalanként fognak együtt aludni, felhagy az ivással, imádkozni kezd.