A bizánci köztársaság: Emberek és hatalom Új-Rómában

Olvasói vélemények

A könyv tudományos és frissítő nézőpontot nyújt a Bizánci Birodalomról, megkérdőjelezve a politikai struktúráról és a császár abszolút hatalmáról alkotott hagyományos nézeteket. Kaldellis amellett érvel, hogy a bizánci politikai rendszerben volt egyfajta republikanizmus, és hogy a császárok a nép jóindulatától függtek, ellentétben azzal a hiedelemmel, hogy isten által kinevezett uralkodók voltak. Bár a könyv tele van mély meglátásokkal, és a bizánci történelem iránt érdeklődőknek ajánlott, a könyv akadémikus stílusa miatt feltűnő, ami kihívást jelenthet az alkalmi olvasók számára.

⬤ Tudományos és friss nézőpontot kínál a bizánci politikáról.
⬤ Megkérdőjelezi a császár hatalmáról alkotott hagyományos nézeteket.
⬤ Magával ragadó tézis, amely példákat hoz az uralkodókra gyakorolt népi befolyásról.
⬤ Elgondolkodtató és feltárja a Bizánci Birodalom római folytonosságát.
⬤ Nagy tudású szerző, aki alapos ismereteket nyújt a bizánci politikáról.

⬤ Az akadémikus írói stílus nehézkes lehet az alkalmi olvasók vagy a fotel történészek számára.
⬤ A kezdeti fejezetek olvasása különösen nagy kihívást jelent.
⬤ Néhány olvasó félrevezetőnek találta a címet a „bizánci” szó megtartásával, amely szerintük nem ragadja meg teljesen a birodalom identitását.

(9 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Byzantine Republic: People and Power in New Rome

Könyv tartalma:

Bár Bizáncot a történelem Kelet-Római Birodalomként ismeri, a tudósok régóta állítják, hogy ez a görög keresztény teokrácia kevéssé hasonlított Rómára. Itt, a bizánci politika és társadalom forradalmi modelljében Anthony Kaldellis újra összekapcsolja Bizáncot római gyökereivel, és azt állítja, hogy a Kelet-római Birodalom a Kr.

u. V. századtól a XII.

századig lényegében köztársaság volt, ahol a hatalmat a nép nevében és néha a nép által is gyakorolták. A Bizánci köztársaság egy kevésbé autokratikus, populista Bizáncot idéz fel a történelmi emlékezet számára, amelynek görögül beszélő polgárai ugyanolyan teljes mértékben rómainak tekintették magukat, mint latinul beszélő "őseik".

Kaldellis bemutatja, hogy a bizánci birodalom merev birodalmi teokráciaként való elképzelése a nyugati történészek félrevezető konstrukciója a felvilágosodás óta. Mivel az udvari proklamációkat gyakran keresztény retorikába burkolták, az isteni királyság fogalma az egyes rendszerek eredendő sebezhetőségének leplezésére szolgáló eszközként jelent meg. A császárok legitimitása nem a trónra való abszolút jogon alapult, hanem az egyes császárok népszerűségén, akiknek a hatalomhoz való ragaszkodása a császári intézmény stabilitása ellenére is ingatag volt.

Kaldellis megvizsgálja a politeia figyelmen kívül hagyott bizánci fogalmát, valamint a császároknak a joghoz való összetett viszonyát, és azt, hogy miként erősítették népszerűségüket és hogyan kerülték el a kihívásokat. Kimutatja, hogy a birodalmat időszakosan megrázó lázadások nem aberrációk voltak, hanem a köztársasági monarchia működésének lényeges részét képezték.