A császári küzdelem a Nílusért: A britek és a franciák konfliktusának története a Nílus feletti uralomért folytatott küzdelemben

Olvasói vélemények

Jelenleg nincsenek olvasói vélemények. Az értékelés 2 olvasói szavazat alapján történt.

Eredeti címe:

The Imperial Scramble for the Nile: The History of the Conflict Between the British and French for Control of the Nile River

Könyv tartalma:

*Képeket is tartalmaz.

*Bibliográfiát tartalmaz a további olvasáshoz.

"Még holnap ilyenkor elnyerem a nemesi címet, vagy a Westminster Apátságot." - Horatio Nelson admirális a nílusi csata előtt.

1798-ban a francia haditengerészeti erők első áttekintése arra a következtetésre juttatta Napóleont, hogy haditengerészete nem remélheti, hogy felülkerekedhet a Royal Navy erején, amely évszázadok óta a domináns tengeri hatalom volt, így kénytelen volt máshol keresgélni. Hónapokig tartó tervezés után Napóleon kidolgozott egy tervet Egyiptom megtámadására és meghódítására, megtagadva a britek könnyű hozzáférését az indiai gyarmataikhoz, azzal a végső céllal, hogy magában Indiában összekapcsolódjon Tipoo szultánnal, és ott legyőzze a briteket. Napóleon júniusban Brueys admirálissal és 30 000 katonával kihajózott Egyiptom felé. Az Oszmán Birodalomhoz tartozó Egyiptom de facto egy gyenge, független rezsim volt, amelyet a szakadár mamelukok irányítottak. Franciaország számára szárazföldi útvonalat kínált Indiába, és lehetőséget arra, hogy gazdasági fojtogatással legyőzze Nagy-Britanniát a saját játékában.

Napóleon nem tudhatta, de az ő hadjárata volt a kezdete a 150 éves imperializmusnak a Nílus mentén, amikor az európaiak a Nílus felfedezésére, ellenőrzésére és gyarmatosítására törekedtek. Ez mindenféle konfliktusokba sodorta őket, nemcsak az ott élő őslakosokkal, hanem egymással is, mivel minden birodalom igyekezett előnyt szerezni a vetélytársakkal szemben.

Napóleon egyiptomi hadjárata a tudás megszerzésén kívül minden más célját elhibázta. A britek távolról sem hiúsították meg a britek keleti ambícióit, hanem győztek a Napóleon által kirobbantott kisebb háborúban, és a britek voltak azok, akik a következő 150 évben Egyiptomot uralták.

Még azután is, hogy a britek átvették az ellenőrzést Egyiptom felett, a Nílusról - és főként a folyó forrásáról - továbbra is kevés ismeret maradt, és a kontinens egész területén folytak felfedezések a különböző nemzetiségű kalandorok között. Más országok is igyekeztek megvetni a lábukat a kontinensen, olyannyira, hogy a 19. század vége felé Otto von Bismarck német kancellár összehívta Európa összes nagyhatalmának meghatalmazottjait, hogy úgy foglalkozzanak Afrika gyarmatosításával, hogy elkerüljék a háború kirobbantását. Ez az 1884-1885-ös berlini konferencia néven ismert esemény egy olyan jelenséget indított el, amely az Afrikáért folytatott küzdelem néven vált ismertté. A konferencia két alapvető szabályt határozott meg Afrika európai elfoglalására vonatkozóan. Az első az volt, hogy az annexiót nem ismerik el a gyakorlati megszállás bizonyítéka nélkül, a második pedig az, hogy a gyakorlati megszállást jogellenesnek tekintik, ha a terület vezetője nem nyújt be hivatalos kérelmet a terület védelméért, amelyet jogi szerződés formájában papírra kell vetni.

Ezzel kezdetét vette az a roham, amelyet főként az európai kereskedelmi érdekeltségek vezettek, és amelynek élén a Charteres Társaságok álltak, hogy behatoljanak Afrika belsejébe, és fegyverekkel, csecsebecsékkel és alkohollal udvaroljanak annak vezetőinek, és miután így hamis szerződéseken szerezték meg a jelüket vagy pecsétjüket, elkezdték meghatározni a jövőbeli európai afrikai gyarmatok határait. Az, hogy ez olyan könnyen sikerült, annak volt köszönhető, hogy a hagyományos afrikai vezetés ekkor még nem volt egységes, és az emberek éppen csak visszatántorodtak a rabszolga-kereskedelem által okozott évszázados megrázkódtatásból. Így a hatalom kisajátítása, a már megtört társadalom megfélemlítése és az egyik vezető kijátszása a másik ellen olyan gyerekesen egyszerű diplomáciai feladat volt, hogy az ügyet többnyire kevesebb mint egy évtized alatt lezárták.

Az országok azonban még ekkor is folyamatosan egymás ellen feszülnének egymásnak Afrikában, megpróbálnának még több földet elragadni és megszilárdítani. Mint ilyen, a tülekedés egészen az I. világháború kitöréséig lázasan folyt. A Ez a könyv a két ország közötti, a kontinens stratégiai fontosságú részeinek ellenőrzéséért folytatott versengés krónikája.