Olvasói vélemények
Összegzés:Tahar Ben Jelloun „A fény vakító hiánya” című könyve a politikai foglyok megrázó tapasztalatait mutatja be, különös tekintettel Salim történetére, aki 20 évet töltött egy borzalmas földalatti börtönben Marokkóban egy sikertelen puccsot követően. A film az emberi szenvedés, a rugalmasság, a hit és a szélsőséges körülmények pszichológiai hatásait járja körül. Az elbeszélés egyszerre szívszorító és erőteljes, mély hatást gyakorol az olvasókra.
Előnyök:A prózát fantasztikusnak írják le, rövid fejezetekkel, amelyek fenntartják a gyors tempót. Számos kritikus dicséri a könyvet az érzelmi mélységéért és a szélsőséges szenvedésekkel szemben tanúsított emberi ellenálló képesség feltárásáért. Szemfelnyitó és fontos olvasmánynak tartják, amely rávilágít a valós történelmi atrocitásokra és az egyének kitartó szellemére. A könyv erősen ajánlott a nehéz, de tartalmas elbeszélések iránt érdeklődőknek.
Hátrányok:A könyvet gyakran jellemzik komornak és érzelmileg megterhelőnek, a szenvedés grafikus ábrázolásával, amely egyes olvasók számára nehéz lehet. A kétségbeesést kevéssé tűrő vagy könnyed olvasmányt kereső személyek számára nem alkalmasnak minősítették. Egyes kritikák megemlítik, hogy bár az elbeszélés erőteljes, irodalmi érdemei megkérdőjelezhetőek a sajátosságai és az egyenes stílusa miatt.
(41 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
This Blinding Absence of Light
Könyv tartalma:
A Franciaországban azonnal bestsellerré vált és a kritikusok által is elismert, 2004-ben a dublini IMPAC nemzetközi irodalmi díjjal kitüntetett "A fény vakító hiánya" Tahar Ben Jelloun, a Prix Goncourt első észak-afrikai győztesének és az 1994-es Prix Mahgreb győztesének legújabb műve.
Ben Jelloun egy borzalmas valóságos elbeszélést dolgoz át fikcióvá, hogy elmesélje a sivatagi koncentrációs táborok megdöbbentő történetét, ahol II. hasszán marokkói király a legszörnyűbb körülmények között tartotta fogva politikai ellenségeit.
Csak 1991 szeptemberében, nemzetközi nyomásra kényszerült Hassan rezsimje arra, hogy megnyissa ezeket a sivatagi poklokat. Egy maroknyi túlélő, több mint egy lábnyira összezsugorodott élő holttest került elő azokból a hatszor három méteres cellákból, amelyekben évtizedekig a föld alatt tartották őket. Az egyik túlélővel szorosan együttműködve Ben Jelloun elzárkózott a hagyományos regényformától, és a legegyszerűbb nyelven írta meg a könyvet, mindig a legegyszerűbb szavakhoz, a leghelyesebb leírásokhoz nyúlt.
Az eredmény egy megrázó regény, amely egyszerre tárja fel az embertelenség határtalanságát és az emberi akarat lehetetlen kitartását. "
