A kultúra számít: Hit és érzés egy ostromlott világban

Olvasói vélemények

Roger Scruton „A kultúra számít” című könyve megvédi a magas kultúra fontosságát a nyugati civilizációban a posztmodern kritikákkal szemben. A szerző a kulturális örökség megőrzése és továbbadása mellett érvel, hangsúlyozva az oktatás szerepét a művészet, a zene és az irodalom megbecsülésének előmozdításában. Kritizálja a modern oktatási irányzatokat, amelyek a technikai készségeket és a tényszerű ismereteket helyezik előtérbe a kulturális megértéssel szemben. Bár a könyv jól megírt és elgondolkodtató, egyes olvasók elvontnak és kihívásnak találják, és rövidsége átfogóbb érveket hagy maga után.

⬤ Gondolatébresztő és éleslátó elemzés a magas kultúra értékéről.
⬤ Jól megírt, világos és méltóságteljes.
⬤ Kritikusan foglalkozik az aktuális kulturális és oktatási kérdésekkel.
⬤ Kiáll a kulturális oktatás és az örökség megőrzésének fontossága mellett.
⬤ Reményt ad a nyugati kultúra és művészet jövőjére nézve.

⬤ Egyes részek túl elvontak vagy filozofikusak lehetnek az alkalmi olvasók számára.
⬤ A könyv rövid (kb. 116 oldal), ami egyes olvasók szerint nem teszi lehetővé a témák mélyebb feltárását.
⬤ Az ár a terjedelméhez képest magasnak tekinthető.
⬤ A kritikusok megemlítik a meggyőző érvek hiányát arra vonatkozóan, hogy a kulturális nevelés miért lényeges.

(15 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Culture Counts: Faith and Feeling in a World Besieged

Könyv tartalma:

Mi a kultúra? Miért és hogyan kell megőriznünk? Ebben a könyvben a neves filozófus, Roger Scruton megvédi a nyugati kultúrát belső kritikusaival és külső ellenségeivel szemben, és amellett érvel, hogy a kultúra haláláról szóló híresztelések erősen eltúlzottak.

Kimutatja, hogy kultúránk az erkölcsi tudás folyamatos forrása, és megcáfolja azt a divatos szarkazmust, amely szerint kultúránk nem több, mint „halott fehér európai férfiak haszontalan öröksége”. A művészetek és a filozófia széles skáláján mozgó Scruton megvédi azt, amit Eliot „az igaz ítélet közös keresésének” nevezett az új akadémikusok elutasító támadásaival szemben.

A zenéről és annak az erkölcsi nevelésben betöltött szerepéről szóló frappáns beszámolójában védelmébe veszi a klasszikus hagyományt éppúgy, mint az amerikai populáris dalt, és rámutat a pop új formái által a pszichében okozott károkra. Határozottan védi a hagyományos építészetet és a figuratív festészetet; kritikusan viszonyul a divatos relativistákhoz, mint Michel Foucault, Edward Said és Richard Rorty; és sürgetően könyörög civilizációnkért, amelynek minden eddiginél nagyobb szüksége van a komoly kultúra ajándékát jelentő önismeretre és önbizalomra.