Andersonville és Camp Douglas: A polgárháború leghalálosabb fogolytáborainak története

Olvasói vélemények

A könyv részletes és informatív beszámolót nyújt a polgárháború hírhedt börtöneiről, Andersonville-ről és Camp Douglasról, kiemelve az embertelenséget, amellyel a hadifoglyok a konfliktus mindkét oldalán szembesültek. A könyv jól megalapozott, túlélők beszámolóit, fényképeket és további tanulmányozásra alkalmas bibliográfiát tartalmaz. Az olvasók lebilincselőnek találják, bár a téma komor.

⬤ Informatív és jól kutatott
⬤ lebilincselő elbeszélés
⬤ túlélők beszámolóit és fényképeket tartalmaz
⬤ kiegyensúlyozott képet ad a két táborban uralkodó körülményekről
⬤ betekintést nyújt a történelem egy sötét fejezetébe.

A téma nagyon szomorú, és nehezen emészthető; egyes olvasók számára felkavaró lehet az embertelenség története.

(8 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Andersonville and Camp Douglas: The History of the Civil War's Deadliest Prison Camps

Könyv tartalma:

*Képeket is tartalmaz.

*Minden számlákat tartalmaz.

*Inkluzív online forrásokat és bibliográfiát tartalmaz a további olvasáshoz.

"Bárcsak művész volnék, és lenne anyagom, hogy megfesthessem ezt a tábort és annak minden szörnyűségét, vagy egy ékesszóló államférfi nyelve, és az a kiváltságom, hogy kifejezhessem gondolataimat Washingtonban a mi tiszteletreméltó uralkodóinknak, kárörömmel írnám le ezt a földi poklot, ahol egy árnyékhoz 7 árnyék kell." (A táborban élők közül 7 embernek kell árnyékot vetnie.) - David Kennedy őrmester.

"Annyi mocsok van a táborban, hogy szörnyű itt élni." - John Ransom michigani lovas katona.

A foglyok és a kritikusok mind a hírhedt, a földi pokol, a pöcegödör, a haláltábor és a hírhedt kifejezéseket használták az Andersonville börtön leírására, amelyet 1864-ben építettek az uniós hadifoglyok elhelyezésére, és mindegyik leírás helytálló. A Georgia állambeli Andersonville-ben található, és a köznyelvben Camp Sumter néven ismert Andersonville mindössze 14 hónapig szolgált fogolytáborként, de ez idő alatt 45 000 uniós katona szenvedett ott, és közel 13 000-en haltak meg. A háború végén megtalált áldozatok, akiket a Camp Sumterben tartottak fogva, Auschwitz áldozataira hasonlítottak: éheztek és hagyták őket meghalni, nem törődve az emberi élettel. Az Andersonville borzalmairól szóló pletykák 1864 nyarán már nagy port kavartak, és eléggé rosszul hangzottak ahhoz, hogy az atlantai hadjárat során William Tecumseh Sherman uniós tábornok parancsot adott egy lovassági rajtaütésre, amelynek célja az ottani foglyok kiszabadítása volt. Az uniós lovasságot ekkor a déli milícia és lovasság visszaverte, és még azután is, hogy Sherman elfoglalta Atlantát, a visszavonuló konföderációsok abban a feltételezésben mozogtak, hogy az Unió ismét Andersonville-t veszi célba.

A háború vége előtt a konföderációsok a foglyokat Andersonville-ből a Lawton-táborba szállították, de addigra Andersonville már a borzalom szinonimája volt. Mivel a Konföderációsok nem tudták ellátni saját hadseregeiket, a börtönt és a több ezer uniós foglyot nem látták el megfelelően, így a foglyok több mint 25%-a éhen és betegségben halt. Összességében Andersonville az összes déli uniós fogoly halálozásának 40%-át okozta, és a halál okai között szerepelt az alultápláltság, a betegségek, a rossz higiéniai körülmények, a túlzsúfoltság és a rossz időjárásnak való kitettség. Valójában Andersonville annyira feldühítette az északiakat, hogy Henry Wirz, Andersonville vezetője volt az egyetlen konföderációs, akit a háború után kivégeztek.

Amikor az uniós erők 1865 májusában átvonultak Georgián és felszabadították Andersonville-t, fotósokat hívtak, hogy megörökítsék a zsúfoltság, a betegség és a halál jeleneteit, biztosítva, hogy a látványt megőrizzék a jövő generációi számára. Ezzel szemben a nagyjából ugyanebben az időben bezárt Camp Douglast lebontották, és puszta létezését is majdnem kitörölték az emlékezetből. A Douglas-tábor elfelejtésére tett kísérlet érthető volt, hiszen a háború utolsó két évében legalább 4000 konföderációs fogoly halt meg ott, ami azt jelenti, hogy az oda küldött konföderációs katonák közül majdnem minden ötödik soha nem hagyta el a tábort.

A Camp Douglas története sok szempontból maga a polgárháború története. A tábor egy vadonatúj létesítményként indult, tele emberekkel, akik készen álltak egy olyan háborúra, amelyről mindkét oldalon azt hitték, hogy csak néhány hónapig fog tartani. A háború előrehaladtával azonban a létesítményeket túlterhelte a károk puszta mértéke és az érintettek hatalmas száma. A háború első néhány évében elképzelhetetlen volt az a fajta totális háború, amelyet Grant és Sherman 1864-ben gyakorolt, és a két fél nagyvonalúan fogolycseréket hajtott végre, és a foglyokat kizárólag a szavukra alapozva szabadlábra helyezte. Az idő múlásával azonban a két fél között megkeményedett a keserűség, és a háborús célok is megváltoztak, mivel Észak új stratégiákat keresett a Dél végleges leigázására. Az így kialakult események láncolata a Camp Douglas borzalmaihoz vezetett.

Ez a könyv azt vizsgálja, hogyan vált Andersonville és a Camp Douglas ilyen hírhedté, és milyen volt ott a foglyok élete.