Az öt jó császár: A Római Birodalom története Nerva, Traianus, Hadrianus, Antoninus Pius és Marcus Aurelius uralkodása idején.

Olvasói vélemények

Az „Öt jó császár” című könyv alapvető áttekintést nyújt témáiról, de kritikák érik, mivel megbízhatatlan forrásokra támaszkodik, és nem elég mélyreható. Előadása inkább hasonlít egy házi dolgozathoz vagy magazinhoz, mint egy csiszolt történelmi beszámolóhoz, ami vegyes érzéseket vált ki az olvasókból.

⬤ Bájos írói stílust kínál
⬤ az öt jó császár mindegyikéről nyújt összefoglalót
⬤ megfizethető árú
⬤ jelentős további olvasmányokat tartalmazó részt tartalmaz azok számára, akik további információkra vágynak.

⬤ Túlságosan a Historia Augusta-ra támaszkodik
⬤ nem elég mély és részletes
⬤ a megjelenítés egy nyomtatott Word-dokumentumra hasonlít
⬤ elgépeléseket tartalmaz és zavaró az elrendezés
⬤ inkább egy félévközi dolgozatnak vagy magazincikknek tűnik
⬤ néhány olvasó úgy érezte, hogy a rövid terjedelem becsapta.

(4 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Five Good Emperors: The History of the Roman Empire During the Reigns of Nerva, Trajan, Hadrian, Antoninus Pius, and Marcus Aurelius

Könyv tartalma:

*Képeket is tartalmaz.

*Inkluzív online forrásokat és bibliográfiát tartalmaz a további olvasáshoz.

"E történelem tanulmányozásából azt is megtudhatjuk, hogyan kell jó kormányt létrehozni.

Mert míg azok a császárok, akik születésük révén kerültek a trónra, Titusz kivételével mind rosszak voltak, addig azok, akik örökbefogadás útján kerültek a trónra, mind jók voltak, mint az ötök esetében Nervától Marcusig. De amint a birodalom ismét a születés szerinti örökösökre szállt, a romlás újra kezdődött... Titusnak, Nervának, Trajanusnak, Hadrianusnak, Antoninusnak és Marcusnak nem volt szüksége praetoriánus kohorszokra vagy számtalan légióra, hogy őrizzék őket, hanem saját jó életük, alattvalóik jóindulata és a szenátus ragaszkodása védte meg őket." - Niccolo Machiavelli.

"Ha valakit felszólítanának, hogy határozza meg a világtörténelemnek azt az időszakát, amely alatt az emberi faj állapota a legboldogabb és legvirágzóbb volt, habozás nélkül azt az időszakot nevezné meg, amely Domitianus halálától Commodus trónra lépésének időpontjáig eltelt." - Edward Gibbon.

Az "Öt jó császár" kifejezés, amely a Római Birodalmat Kr. u. 96 és 180 között irányító öt császárra (Nerva, Traianus, Hadrianus, Antoninus Pius és Marcus Aurelius) utal, először Machiavelli által kitalált, majd Edward Gibbon történész által elfogadott és népszerűsített kifejezés, aki szerint e férfiak alatt a Római Birodalmat "a bölcsesség és erény vezetésével abszolút hatalom kormányozta".

Ezt a 84 éves időszakot általában a Római Birodalom csúcspontjának tekintik, legalábbis Augustus után, de bizonytalan és folyamatos vita tárgya, hogy vajon az öt császár személyesen felelős volt-e a helyzetért és az ezzel járó jólétért, amelyet az egész birodalom akkoriban élvezett, vagy egyszerűen csak az Augustus által a Kr. u. 1. század elején bevezetett Pax Romana haszonélvezői voltak. Más szóval, a történészek elgondolkodtak azon, hogy vajon az azokban az években hatalmon lévők közül bárki is élvezhette volna ugyanazt a jutalmat.

Ezeknek az uralkodóknak a "jó" minősítése szintén értelmezés kérdése, egyes tudósok szerint csak az előző császárhoz (Domitianus) és a Marcus Aureliust követő császárhoz (Commodus) képest voltak "jók". Mindketten minden szempontból borzalmas uralkodók voltak, ami miatt közeli kortársaik annál jobbnak tűnnek.

Ettől függetlenül egyértelmű, hogy az öt jó császár kora páratlan sikerek és gazdagság kora volt, és érdemes megvizsgálni, hogy Róma miért ebben az időben érte el fénykorát. Talán a legfigyelemreméltóbb az, hogy az öt császár egyike sem volt vérrokon - bár az utolsó kettőt gyakran emlegetik antoninusokként, valójában csak örökbefogadás révén voltak rokonok, ami önmagában is legalább részben választ adhat arra a kérdésre, hogy miért volt ez a bizonyos időszak olyan nagyszerű.

Ebben a 84 évben a Római Birodalom mérete is lenyűgözően megnőtt. Az új szerzemények Észak-Britanniától Arábiáig, Mezopotámiáig és Dáciáig terjedtek. Ezenkívül a meglévő birtokokat megszilárdították, és a birodalom védelme is javult a korábbiakhoz képest. Egy sor olyan ország, amely korábban kliensállam volt, teljesen integrált provinciává vált, és még Itáliában is olyan közigazgatási reformok történtek, amelyek további gazdagságot teremtettek. Az egész birodalomban a romanizációs politika sikeresnek bizonyult, legalábbis a közös nyelv bevezetése, az életszínvonal emelkedésének lehetővé tétele és a belső viszályokat minimalizáló politikai rendszer létrehozása tekintetében.

Mindezzel együtt egyes tudósok szerint az a siker, amelyet ezek az uralkodók a birodalom közigazgatásának központosításában elértek, bár kétségtelenül hatalmas előnyökkel járt, egyben a későbbi problémák magvait is elvetette. Végül is, mint azt oly sok római császár bebizonyította, Caligulától és Nerótól Commodusig, a birodalom kormányzásának megközelítése az uralkodó képességeitől függött. Amikor hozzá nem értő vagy őrült császárok kerültek hatalomra, az egész építmény összedőlt.