Olvasói vélemények
Összegzés:Ian Bogost „Hogyan beszéljünk a videojátékokról” című könyve általában véve jó fogadtatásban részesül a videojátékokról szóló éleslátó és intelligens kritikája miatt. Míg filozófiai megközelítése és elgondolkodtató tartalma miatt nagyra értékelik, egyes olvasók úgy érzik, hogy túlságosan akadémikus és nem praktikus a játékkritika elsajátításához. Az írásmódot dicsérik szellemességéért és okosságáért, de egyesek számára sűrűnek vagy túlságosan összetettnek is tűnhet.
Előnyök:⬤ Jól megírt és éleslátó esszék
⬤ gazdag perspektívát kínál a videojátékokról
⬤ magával ragadó és humoros
⬤ a témák széles skáláját öleli fel
⬤ növeli a játékok mint művészeti forma megértését
⬤ átgondolt kritikákat tartalmaz.
Hátrányok:⬤ Gyakran túl tudományos vagy filozofikus a gyakorlati alkalmazáshoz
⬤ sűrű írásmód, ami egyesek számára kihívást jelenthet
⬤ nem nyújt egyszerű útmutatást a játékkritikáról
⬤ egyes tartalmak a régebbi játékokra koncentrálnak.
(12 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
How to Talk about Videogames, 47
Könyv tartalma:
Videójátékok Nem ezek a XXI. század médiumai? Az új mozi? A művészet és a szórakoztatás apoteózisa, a wagneri gesamtkunstwerk megvalósulása? Az interakció végső győzelme a passzivitás felett? Nem, valószínűleg nem. A játékok részben művészet és részben készülék, részben tabló és részben kenyérpirító. A How to Talk about Videogames című könyvében Ian Bogost, a vezető kritikus, minden eddigi szerzőnél alaposabban vizsgálja ezt a paradoxont.
Az olyan népszerű és ismert játékokat, mint a Flappy Bird, Mirror's Edge, Mario Kart, Scribblenauts, Ms. Pac-Man, FarmVille, Candy Crush Saga, Bully, Medal of Honor, Madden NFL és még sok más játék, Bogost azt állítja, hogy a videojátékok éppúgy hasonlítanak a háztartási gépekhez, mint a művészethez és a médiához. A játékokat nem úgy nézzük vagy olvassuk, mint a filmeket, regényeket vagy festményeket, és nem is úgy adjuk elő őket, mintha táncolnánk, fociznánk vagy frizbiznénk. Inkább valami köztes dolgot csinálunk a játékokkal. A játékok olyan eszközök, amelyeket működtetünk, így a játékkritika egyszerre komoly kulturális valuta és önparódia. Arról szól, hogy kitaláljuk, mit jelent az, hogy egy játék úgy működik, ahogyan működik, és aztán úgy kezeljük a működését, mintha ésszerű lenne, miközben tudjuk, hogy nem az.
Bogost megjegyzi, hogy a játékkritika kifejezés egykor abszurdnak tűnt számára, és megjegyzi, hogy a túl komolyan vett ötlet azzal a kockázattal jár, hogy a játékírás elszakad a kultúra többi részétől, és elszakad az őt fenntartó "folyamtól és mezőtől". Bármennyire is lényeges, arra szólít fel, hogy folytatása ebben a szellemben bontakozzon ki: "Isten mentsen meg minket a játékkritikusok jövőjétől, akik a tanulmányaink tárgyaiban gennyedő zombikhoz hasonlóan a morzsákon rágódnak.".
