Jugoszlávia: A kelet-európai nemzet története az alapítástól a felbomlásig

Olvasói vélemények

A könyvről vegyes kritikák születtek, sokan dicsérik informatív jellegét és a bonyolult történelmi események áttekintését, különösen a jugoszláv háborúkkal kapcsolatban. Ugyanakkor több recenzens határozott elégedetlenségét fejezi ki a történelmi pontatlanságokkal és az írás minőségével kapcsolatban.

⬤ Informatív és tanulságos áttekintés a történelemről
⬤ nagyszerű a történelem szerelmeseinek
⬤ gyors felfrissülésre szolgál
⬤ jól megalapozott
⬤ jó bevezetés a figyelmen kívül hagyott történelmi témákba.

⬤ Történelmi pontatlanságokat és hanyag írást tartalmaz
⬤ rosszul strukturált
⬤ kellő kontextus nélkül ugrál
⬤ egyes részletek félrevezetőek vagy tényszerűen helytelenek.

(9 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Yugoslavia: The History of the Eastern European Nation from Its Founding to Its Breakup

Könyv tartalma:

*Képeket is tartalmaz.

*Inkluzív online forrásokat és bibliográfiát tartalmaz a további olvasáshoz.

Jugoszlávia vitathatatlanul a 20. század egyik legszokatlanabb geopolitikai alkotása volt. A jugoszláv állam semmilyen történelmi értelemben nem létezett, és az alkotó népeket összekötő kötelékek a legjobb esetben is csak gyenge szálak fűzték össze. Bár névlegesen mindannyian "szlávok" voltak, az ország nyelvek, ábécék, kultúrák, vallások és hagyományok keveréke volt, ami biztosította, hogy rövid létezése megosztottsággal, konfliktusokkal és sokkoló erőszakkal volt tele. Bizonyos értelemben meglepő, hogy ilyen sokáig fennmaradt.

Az első világháborút követően, amikor Európa és a Közel-Kelet politikai határait átrajzolták, létrejött a Jugoszláv Királyság, amely kezdetben Szerb, Horvát és Szlovén Királyság néven volt ismert, és amelynek államfője egy uralkodó volt. Az 1919-es versailles-i konferencián megerősített "első" Jugoszlávia különösen törékeny vállalkozás volt, és szinte állandó feszültség volt a többségi szerbek és a többi jugoszláv nemzetiség, különösen a horvátok között. Ennek eredményeként a királyság a politikai merényletek, a földalatti terrorszervezetek és az etnikai ellenségeskedések országa volt. 1929-ben I. Sándor király felfüggesztette a demokráciát, és diktátorként uralkodott, amíg 1934-ben meggyilkolták.

A Jugoszláv Királyság különösen sebezhető volt azokkal az erőkkel szemben, amelyek az 1930-as évek végén egész Európát elborították, beleértve a fasizmust és a kommunizmust. Amikor a tengelyhatalmak 1941-ben megtámadták, az ország gyorsan kapitulált, és a nácik és szövetségeseik feldarabolták. Különálló horvát állam alakult, amelyet Ante Pavelic vezetett, aki a háború legsúlyosabb bűncselekményeit és emberi jogi visszaéléseit követte el. A balkáni régiót gyakorlatilag kiürítették zsidó lakosságától, a náci holokauszt áldozataitól.

Uralkodása alatt Titónak sikerült elfojtania a jugoszláv lakosságot alkotó különböző csoportok heves nemzeti érzéseit, és ezt több módszerrel is elérte. A hidegháború idején sikeresen kijátszotta a két szuperhatalmi riválist, az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót egymás ellen, és ennek során mindkettővel szemben jelentős függetlenséget tartott fenn, még akkor is, ha emellett külföldi segélyeket is kapott, hogy fenn tudja tartani a rendszerét. Mindeközben dacos maradt, egyszer egy legendás levelet írt Joszif Sztálinnak, amelyben figyelmeztette a szovjet diktátort: "Joszif Sztálinnak: Már ötöt elfogtunk közülük, az egyiket bombával, a másikat puskával... Ha nem hagyja abba a gyilkosok küldését, akkor egy nagyon gyorsan dolgozót küldök Moszkvába, és biztosan nem kell még egyet küldenem.".

Az országot az utolsó években belső problémák gyötörték, és Tito többször is módosította Jugoszlávia alkotmányát. Utolsó próbálkozása 1974-ben Koszovó - a szerb nemzeti történet szempontjából kulcsfontosságú - részleges leválasztását jelentette Szerbia többi részétől. Számos ok vezetett a szerb nacionalista érzelmek erősödéséhez Tito halála után, de Koszovó központi szerepet játszott. Jugoszláviának előrelátó, nagylelkű vezetőkre volt szüksége a belharcok elkerülése érdekében, de ilyenek nem álltak rendelkezésre, vagy legalábbis nem voltak hatalmi pozícióban az 1980-as években. Horvátországban Franjo Tudjman - aki sokáig horvát nacionalista volt - vált a köztársaság vezetőjévé, Slobodan Milosevic pedig az évtized közepén került a figyelem középpontjába, és annak ellenére, hogy nyilvánvalóan karrierista kommunista volt, a "szerbek védelmezőjeként" pozicionálta magát. Elkezdte kiszorítani riválisait, és szimpatizáns beosztottjait ültette Koszovó, a Vajdaság és Montenegró vezető pozícióiba, lényegében többségi blokkot adva neki szövetségi szinten.

A forrástól függően sok szerző különböző katalizátorokra összpontosított Jugoszlávia bukásához, de Vesna Drapac talán tömören összefoglalta a helyzetet, amikor azt írta, hogy a végére az államnak "nem volt létjogosultsága".