Utolsó és első emberek: A közeli és távoli jövő története

Olvasói vélemények

A kritikák együttesen kiemelik Olaf Stapledon „Utolsó és első emberek” című művét, mint klasszikus sci-fi művet, amely hatalmas terjedelemmel bír, és az emberiség évmilliárdokon átívelő spekulatív történetét tárja fel. Miközben dicsérik fantáziadús koncepciói, filozófiai mélysége és egyedi elbeszélői stílusa miatt, kritikával is illetik száraz prózája, a hagyományos karakterek hiánya és időnként nehézkes tempója miatt.

⬤ Terjedelmes és fantáziadús terjedelemben tárja fel az emberiség jövőbeli történetét.
⬤ Elgondolkodtató filozófiai meglátások.
⬤ A sci-fi klasszikusának tekinthető, amely számos későbbi műre is hatással volt.
⬤ Magával ragadó gondolatok az emberi evolúcióról és civilizációról.
⬤ Egyedülálló perspektívát kínál az emberi állapotról és a társadalmakról az idők során.

⬤ Száraz és akadémikus írói stílus, amely néha fárasztónak tűnhet.
⬤ A karakterfejlődés és a párbeszédek hiánya, ami miatt úgy olvasható, mint egy történelmi tankönyv.
⬤ Elavult nyelvezet és fogalmak, ami a modern olvasók számára kevésbé hozzáférhetővé teszi a könyvet.
⬤ Néhány olvasó számára nehézkes, különösen az első fejezeteknél.
⬤ Időnként feleslegesnek tűnhet, vagy elakadhat a részletekben.

(39 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Last and First Men: A Story of the Near and Far Future

Könyv tartalma:

Utolsó és első ember: Stapledon brit író 1930-ban írt "jövő történeti" sci-fi regénye. A műfajban példátlanul nagyszabású mű az emberiség történetét írja le a jelenkortól kezdve kétmilliárd éven és tizennyolc különböző emberi fajon keresztül, amelyek közül a miénk az első és legprimitívebb.

Stapledon történelemfelfogása a hegeli dialektikára épül, és egy ismétlődő ciklust követ, amelyben a sokféle civilizáció évmilliók alatt emelkedik ki és süllyed vissza a barbárságba, de egyben a fejlődésről is szól, mivel a későbbi civilizációk sokkal nagyobb magasságokba emelkednek, mint az elsők. A könyv megelőlegezi a géntechnológia tudományát, és korai példája a fiktív szuperagynak; a sok telepatikusan összekapcsolt egyedből álló tudatosságnak.

A könyv ellentmondásos része azt ábrázolja, hogy a távoli jövőben az emberek elmenekülnek a haldokló Földről, és a Vénuszon telepednek le - eközben teljesen kiirtják annak őslakosait, egy intelligens tengeri fajt. Stapledon könyvét egyesek úgy értelmezték, hogy az ilyen bolygóközi népirtást jogos cselekedetnek tekinti, ha az a faji túlélés érdekében szükséges, bár Stapledon számos híve tagadta, hogy ez lett volna a szándéka, ehelyett azzal érveltek, hogy Stapledon csupán azt mutatja be, hogy bár az emberiség a jövőben számos tekintetben fejlődött, alapjában véve még mindig ugyanolyan vadságra képes, mint mindig is volt.