Utolsó és első emberek: A közeli és távoli jövő története

Olvasói vélemények

Az Olaf Stapledon „Utolsó és első emberek” című könyvéről szóló kritikák összetett képet mutatnak a könyvről, kiemelve annak nagyszabású terjedelmét és filozófiai mélységét, ugyanakkor kitérve a kihívást jelentő prózára és az elavult elemekre is. Míg sok olvasó zseniálisnak és látomásosnak találta az elbeszélés mögött rejlő ötleteket és képzeletet, mások kritizálták a lassúságot, a sűrű írást és a faji sztereotípiákat.

⬤ Ambiciózus elbeszélés, amely évmilliárdokat és mély filozófiai témákat ölel fel.
⬤ Erős fantáziaelemek és egyedi történetmesélési megközelítés.
⬤ Befolyásoló mű a sci-fi területén, hatással volt későbbi írókra és eszmékre.
⬤ Betekintést nyújt az emberi evolúcióba és a társadalmi kérdésekbe.
⬤ Néhány olvasó a kihívások ellenére is hasznosnak találta, dicsérve mélységét és elgondolkodtató tartalmát.

⬤ Sűrű és fárasztó írásmódja miatt sokak számára lassú olvasmány.
⬤ Hiányzik belőle a hagyományos cselekmény és karakterfejlődés, amit néhány olvasó nem talált lebilincselőnek.
⬤ Idejétmúlt faji sztereotípiákat és az 1930-as évek előítéleteit tükröző gondolatokat tartalmaz.
⬤ A különböző kiadások, különösen a „Millennium Edition”, olyan átdolgozásokat tartalmaznak, amelyek egyes olvasóknak csalódást okoztak.
⬤ Számos kritikus számos elgépelést és rossz szerkesztést jegyzett meg egyes kiadásokban.

(101 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Last and First Men: A Story of the Near and Far Future

Könyv tartalma:

Utolsó és első ember: Stapledon brit író 1930-ban írt "jövő történeti" sci-fi regénye. A műfajban példátlanul nagyszabású mű az emberiség történetét írja le a jelenkortól kezdve kétmilliárd éven és tizennyolc különböző emberi fajon keresztül, amelyek közül a miénk az első és legprimitívebb.

Stapledon történelemfelfogása a hegeli dialektikára épül, és egy ismétlődő ciklust követ, amelyben a sokféle civilizáció évmilliók alatt emelkedik ki és süllyed vissza a barbárságba, de egyben a fejlődésről is szól, mivel a későbbi civilizációk sokkal nagyobb magasságokba emelkednek, mint az elsők. A könyv megelőlegezi a géntechnológia tudományát, és korai példája a fiktív szuperagynak; a sok telepatikusan összekapcsolt egyedből álló tudatosságnak.

A könyv ellentmondásos része azt ábrázolja, hogy a távoli jövőben az emberek elmenekülnek a haldokló Földről, és a Vénuszon telepednek le - eközben teljesen kiirtják annak őslakosait, egy intelligens tengeri fajt. Stapledon könyvét egyesek úgy értelmezték, hogy az ilyen bolygóközi népirtást jogos cselekedetnek tekinti, ha az a faj túléléséhez szükséges, bár Stapledon számos híve tagadta, hogy ez lett volna a szándéka, és ehelyett azzal érvelt, hogy Stapledon csupán azt mutatja be, hogy bár az emberiség a jövőben számos tekintetben fejlődött, alapjában véve még mindig ugyanolyan vadságra képes, mint mindig is volt.