A vágy és annak értelmezése: Jacques Lacan szemináriuma

Olvasói vélemények

A „Vágy és értelmezése: Jacques Lacan szemináriuma” című könyv a vágy komplex vizsgálatát kínálja pszichoanalitikus szemszögből, különös tekintettel a Hamlet című darabra. Bár a könyvet alapos elemzéséért és finom szerkesztéséért dicsérik, sok olvasó számára a tartalom kihívást jelent, és jelentős időt és erőfeszítést igényel a teljes megértése.

A könyv a művészi gyakorlat számára hasznos sarkalatos ábrát nyújt, mélyrehatóan feltárja a vágyat a pszichoanalízisben, és bemutatja Lacan egyedülálló hozzájárulásait, többek között a vulva pszichoanalitikus diskurzuson belüli középpontba állítását. A könyv jól szerkesztett és fordított, ami nyelvileg is hozzáférhetővé teszi, és érdekes metszéspontokat mutat be a pszichoanalízis és az irodalom között.

A szöveg nagyon sűrű és összetett, ami egyes olvasók számára megterhelő, különösen azok számára, akik nem ismerik a lacani elméletet. Megemésztése jelentős időt és szellemi erőfeszítést igényel, és egyeseknek nehézséget okozhat a teljes megértése. Emellett minőségi problémákról is érkeztek beszámolók, például arról, hogy oldalak hullottak ki a könyvből.

(7 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Desire and Its Interpretation: The Seminar of Jacques Lacan

Könyv tartalma:

Mit mutat nekünk Lacan? Megmutatja nekünk, hogy a vágy nem biológiai funkció; hogy nem természetes tárgyhoz kapcsolódik; és hogy tárgya fantáziált. Emiatt a vágy extravagáns. Nem lehet megragadni azok számára, akik megpróbálhatnának úrrá lenni rajta. Megtréfálja őket. Mégis, ha nem ismerik fel, tüneteket produkál. A pszichoanalízisben a cél az, hogy értelmezzük - vagyis kiolvassuk - a tünetben rejlő, a vágyra vonatkozó üzenetet.

Bár a vágy felzaklat bennünket, arra is ösztönöz, hogy kitaláljunk olyan mesterkéltségeket, amelyek iránytűként szolgálhatnak számunkra. Egy állatfajnak egyetlen természetes iránytűje van. Az embernek viszont több iránytűje van: jelző montázsok és diskurzusok. Ezek mondják meg, hogy mit tegyünk: hogyan gondolkodjunk, hogyan élvezzük és hogyan szaporodjunk. Mégis minden egyes ember fantáziája visszavezethetetlen marad a közös eszmékre.

Egészen a közelmúltig minden iránytűnk, bármilyen változatos is, ugyanabba az irányba mutatott: az Atya felé. A pátriárkát antropológiai invariánsnak tekintettük. Hanyatlása a növekvő egyenlőség, a kapitalizmus növekedése és a technológia egyre nagyobb uralma miatt felgyorsult. Elérkeztünk az Atya korszakának végéhez.

Az előbbi helyét most egy másik diskurzus veszi át. Ez az újítást a hagyományokkal szemben, a hálózatokat a hierarchiákkal szemben, a jövő vonzását a múlt súlyával szemben, a nőiességet a férfiassággal szemben. Ahol korábban rögzített rend volt, ott az átalakuló áramlatok folyamatosan visszaszorítanak minden korlátot.

Freud az apák korának terméke volt. Sokat tett annak megmentéséért. A katolikus egyház végre felismerte ezt. Lacan a Freud által kikövezett utat követte, de ez arra vezetett, hogy azt állítsa, hogy az apa csak tünet. Ezt itt Hamlet példáján keresztül mutatja be.

Amibe az emberek belekapaszkodtak Lacan munkásságával kapcsolatban - az Oidipusz-komplexus formalizálása és az apa nevének hangsúlyozása -, az csupán a kiindulópontja volt. A VI. szeminárium már ezt revideálja: az Ödipusz-komplexus nem az egyetlen megoldás a vágyra, csupán annak normalizált formája; ráadásul patogén forma; nem magyarázza meg kimerítően a vágy lefolyását. Ezért a perverzió dicshimnusza, amellyel ez a szeminárium zárul: Lacan a perverziót itt a társadalmi rutinok fenntartását biztosító identifikációk elleni lázadásnak tekinti.