Pygmalion

Olvasói vélemények

George Bernard Shaw Pygmalion című könyve olyan témák gazdag vizsgálatát mutatja be, mint a társadalmi osztály, az identitás és a kapcsolatok összetettsége, különösen Eliza Doolittle karakterén keresztül. Sok olvasó értékeli a darab mélységét és relevanciáját a musicaladaptációhoz, a „My Fair Lady”-hez képest. A szereplőkről és a párbeszédekről azonban eltérőek a vélemények, egyesek kevésbé találják őket megnyerőnek vagy szimpatikusnak. Összességében a könyvet olyan klasszikusnak tartják, amelyet érdemes elolvasni, különösen a társadalmi normákról szóló éleslátó megjegyzései miatt.

⬤ Árnyaltabb képet ad a szereplőkről, különösen Elizáról, kiemelve annak fejlődését és függetlenségét.
⬤ Az előszó és a történelmi kontextus javítja a darab témáinak megértését.
⬤ Rövid terjedelme miatt könnyen hozzáférhető olvasmány.
⬤ Erős témák, amelyek rezonálnak a nemek és a társadalmi osztályok mai kérdéseire.
⬤ Magával ragadó írói stílus, éles szellemességgel és humorral.

⬤ Egyes olvasók szerint a szereplők nem szerethetők, a párbeszédek pedig laposak és gáncsosak.
⬤ A darab és a musicalváltozat közötti különbségek csalódást okozhatnak a „My Fair Lady” rajongóinak.
⬤ Bizonyos kiadásokban előfordulnak problémák, például hiányzó jelenetek, szerkesztési problémák vagy rossz formázás.
⬤ Néhány kritika szerint a darab a mai közönség számára elavultnak tűnhet.

(413 olvasói vélemény alapján)

Könyv tartalma:

Vásárolja meg az 1st World Library egyik klasszikus könyvét, és segítsen támogatni a letölthető e-könyvek ingyenes internetes könyvtárát. Az 1st World Library-Literary Society egy nonprofit oktatási szervezet. Látogasson el hozzánk online a www.1stWorldLibrary.ORG - - Mint később látni fogjuk, a Pygmalionnak nem előszóra, hanem folytatásra van szüksége, amit a megfelelő helyen meg is adtam. Az angolok nem tisztelik a nyelvüket, és nem tanítják meg a gyermekeiket beszélni. Olyan förtelmesen betűzik, hogy senki sem tudja megtanítani magát, hogyan hangzik. Lehetetlen, hogy egy angol kinyissa a száját anélkül, hogy egy másik angol megutáltatná vagy megvetné őt. A német és a spanyol nyelv hozzáférhető a külföldiek számára: Az angol még az angolok számára sem hozzáférhető. Angliának ma egy energikus fonetikus lelkesítőre van szüksége: ezért tettem egy ilyen embert egy népszerű színdarab hősévé. Ilyen hősök már évek óta sírnak a pusztában. Amikor a tizennyolcvanas évek vége felé érdeklődni kezdtem a téma iránt, Melville Bell már halott volt; de Alexander J. Ellis még élő pátriárka volt, lenyűgöző fejét mindig bársony koponyasapka fedte, amiért a nyilvános összejöveteleken igen udvariasan kért elnézést. Ő és Tito Pagliardini, egy másik fonetikus veterán, olyan emberek voltak, akiket lehetetlen volt nem szeretni.

Henry Sweet, aki akkor még fiatalember volt, nem rendelkezett az ő kedvességükkel: körülbelül olyan békülékeny volt a hagyományos halandókkal, mint Ibsen vagy Samuel Butler. Nagyszerű fonetikus képességei (azt hiszem, ő volt mind közül a legjobb a szakmájában) magas hivatalos elismerésre jogosították volna fel, és talán lehetővé tették volna számára, hogy népszerűsítse a témáját, ha nem vetette volna meg sátáni módon az összes akadémiai méltóságot és általában azokat a személyeket, akik többet gondoltak a görögre, mint a fonetikára. Egyszer, azokban az időkben, amikor a Birodalmi Intézet South Kensingtonban emelkedett, és Joseph Chamberlain a birodalom fellendítésén fáradozott, rávettem az egyik vezető havi folyóirat szerkesztőjét, hogy rendeljen meg Sweettől egy cikket témájának birodalmi jelentőségéről. Amikor a cikk megérkezett, nem tartalmazott mást, mint egy vadul gúnyos támadást egy nyelv- és irodalomprofesszor ellen, akinek a tanszékét Sweet csak egy fonetikus szakértőnek tartotta megfelelőnek. A cikket, mivel rágalmazó volt, mint lehetetlent vissza kellett küldeni; nekem pedig le kellett mondanom arról az álmomról, hogy szerzőjét a rivaldafénybe rángassam. Amikor aztán sok év után először találkoztam vele, megdöbbenésemre azt tapasztaltam, hogy ő, aki egészen tűrhetően szalonképes fiatalember volt, puszta gúnyolódásból addig változtatta a személyes megjelenését, amíg Oxford és minden hagyományának egyfajta két lábon járó tagadójává vált. Nagyrészt az ő hibájából szorult be az ottani fonetikus olvasóközösségbe.

A fonetika jövője valószínűleg tanítványain múlik, akik mindannyian esküdtek rá; de magát az embert semmi sem tudta rávenni arra, hogy bármiféle összhangba kerüljön az egyetemmel, amelyhez azonban isteni jogon, intenzíven oxoni módon ragaszkodott. Merem állítani, hogy iratai között, ha hagyott is hátra valamit, vannak olyan szatírák, amelyeket ötven év múlva túlságosan romboló eredmények nélkül közzé lehet tenni. Azt hiszem, a legkevésbé sem volt rossz természetű ember: inkább az ellenkezőjét mondanám; de nem tűrte szívesen a bolondokat.