A köztársaság

Olvasói vélemények

Jowett Platón „Köztársaság” című művének fordításáról szóló kritikák összességében váratlanul pozitív fogadtatásban részesítették a fordítást, a kezdeti szkepticizmus ellenére. Az olvasók nagyra értékelik a Platón igazságosságról és társadalomról szóló műve által kínált meglátásokat, míg néhányan kihívást jelentett a sűrű próza és a hosszadalmas kifejtés.

Sok recenzens dicsérte Jowett fordítását, mivel az magával ragadó, éleslátó, sőt költői. Az olvasók megjegyezték, hogy a dialógusok értékes ismereteket nyújtanak a filozófiáról, az igazságosságról és a kormányzásról. A tartalmat időtállónak, relevánsnak és elgondolkodtatónak tartják, ami kötelező olvasmánnyá teszi. Külön kiemelték a 19. századi fordítás modernségét.

Néhány olvasó sűrűnek és hosszúnak találta a könyvet, a hosszú bevezetés és a tartalomjegyzék hiánya megnehezíti a tájékozódást. Néhány kritika megemlítette, hogy egyes kiadásokban hiányoznak oldalak, ami frusztrációhoz vezetett. Emellett a filozófiai fejtegetések összetettsége ijesztő lehet a témában kevésbé járatosak számára.

(537 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Republic

Könyv tartalma:

A Köztársaság egy szókratészi párbeszéd, amelyet Platón i. e. 380 körül írt az igazságosságról, az igazságos városállam rendjéről és jellegéről, valamint az igazságos emberről. Ez Platón legismertebb műve, és a világ egyik legnagyobb hatású filozófiai és politikai elméleti művének bizonyult mind intellektuális, mind történelmi szempontból.

A dialógusban Szókratész különböző athéniakkal és külföldiekkel beszélget arról, hogy mit jelent az igazságosság, és hogy az igazságos ember boldogabb-e, mint az igazságtalan. Megfontolják a létező rendszerek természetét, majd összehasonlításképpen egy sor különböző, hipotetikus várost javasolnak, amelyeknek csúcspontja Kallipolisz, a filozófus király által irányított városállam. A formák elméletéről, a lélek halhatatlanságáról, valamint a filozófus és a költészet társadalomban betöltött szerepéről is tárgyalnak. A párbeszéd helyszíne a peloponnészoszi háború idejére tehető.

Az első könyvben az igazságosság két definícióját javasolják, de ezeket nem tartják megfelelőnek. 14) A tartozások visszafizetése és a barátok megsegítése, miközben az ellenségnek ártanak, az igazságosság józan ész szerinti definíciói, amelyek - Szókratész szerint - kivételes helyzetekben nem megfelelőek, és így hiányzik belőlük a definíciótól megkövetelt merevség. Mégsem utasítja el őket teljesen, mert mindegyik az igazságosság köznapi fogalmát fejezi ki, amelyet Szókratész a II-V. könyvben beépít az igazságos rendszerről szóló értekezésébe.

Az I. könyv végén Szókratész egyetért Polemarkhosszal abban, hogy az igazságossághoz hozzátartozik a barátok segítése, de azt mondja, hogy az igaz ember soha nem ártana senkinek. Thraszimakhosz úgy véli, hogy Szókratész igazságtalanságot követett el a jelenlévőkkel szemben azzal, hogy ezt mondta, és a csoport előtt támadja a jellemét és a hírnevét, részben azért, mert azt gyanítja, hogy Szókratész maga sem hiszi, hogy az ellenségnek ártani igazságtalan. Thraszimakhosz az igazságosság és igazságtalanság fogalmát a következőképpen adja meg: "igazságosság az, ami az erősebbnek előnyös, míg az igazságtalanság a saját hasznára és előnyére van". 15) Szókratész ezt a meghatározást nem találja egyértelműnek, és kérdőre vonja Thraszimakhoszt. Szókratész ekkor azt kérdezi, hogy az az uralkodó, aki hibát követ el azzal, hogy olyan törvényt hoz, amely csökkenti a jólétüket, e definíció szerint még mindig uralkodó-e? Thraszimakhosz egyetért azzal, hogy egyetlen igazi uralkodó sem követne el ilyen hibát. Ez az egyetértés lehetővé teszi Szókratész számára, hogy Thraszimakhosz szigorú igazságosság-definícióját aláássa azzal, hogy az uralkodókat különböző foglalkozású emberekhez hasonlítja. Thraszimakhosz beleegyezik Szókratész azon állításába, hogy a művész az, aki jól végzi a munkáját, és valamilyen művészet ismerője, ami lehetővé teszi számára, hogy jól végezze a munkáját. Ezzel Szókratész ráveszi Thraszimakhoszt, hogy elismerje: azok az uralkodók, akik olyan törvényt hoznak, amely nem elsősorban nekik használ, a szó pontos értelmében nem uralkodók. Thraszimakhosz feladja, és ettől kezdve hallgat.

Szókratész csapdába ejtette Thraszimakhoszt, hogy elismerje: az erős ember, aki hibázik, nem a szó pontos értelmében erős ember, és hogy a tökéletes uralkodáshoz valamiféle tudás szükséges. Ez azonban messze nem kielégítő meghatározása az igazságosságnak.